Apák napja – Így lettem bátor

Eleinte a fogorvostól féltem. Illetve nem is a fogorvostól, csak a fúrástól. A mai napig el tudom képzelni az életem a fúró hangja nélkül, de már nem reszketek, ha meghallom. A sors úgy hozta, hogy egy csinos fogorvosnőhöz kerültem egyszer és ilyenkor a férfi ugye nem mutathat gyengeséget.

Próbáltam nyűszítés nélkül végigülni azt a pár percet, ami nekem persze óráknak tűnt. Az mindenesetre árulkodó jel lehetett számára, hogy közben  körömmel vájtam mélyedéseket a fogorvosi szék karfájába. Aztán egyszercsak minden látható ok nélkül átbillent a kapcsoló és úgy éreztem, ez kibírható. Még azt is el tudom képzelni, hogy nem is fájt annyira.

Évekkel később prosztatavizsgálatra kellett mennem. Férfi kollégáim az összes ilyenkor szokásos poént elsütötték: a kézre cuppanó gumikesztyű hangját utánozták, utaltak az idegenkezűségre, illetve felsorolták, miket érdemes mondanom az orvosnak. A kedvencem a következő volt: „Doktor úr, ha már ott jár, megkeresné az önbecsülésemet is?”

Maga a vizsgálat ehhez képest meglepően gyorsan és egyszerűen zajlott. Igen, működtek a sztereotípiák, viszont az orvoson is látszott, hogy tisztában van ezekkel és rég túljutott rajtuk. Közvetlen volt, nyugodtan és magától értetődő természetességgel mondta el, mi fog történni. Ugyanígy végezte a vizsgálatot is, amin gyorsan túl is estem. Hogy mennyire nem hagyott bennem nyomot a dolog, arra a legjobb példa, hogy szinte semmire sem emlékszem az egészből. Nem fájt, nem volt megalázó, nem jelentett többet, mint egy sima látogatás a körzeti orvosnál, amikor lázcsillapítót ír fel. Simán ment az egész, ráadásul a rendelőből kilépve sem látszott rajtam, hogy épp most csekkolták a prosztatámat. Még valami: ahogyan az várható volt, az önbecsülésemet sem találta meg, az továbbra is a prosztatámtól (többé-kevésbé) függetlenül működik. Sok félelmen, tiltakozáson, el nem fogadáson át vezetett az út odáig, hogy el mertem menni egy szűrővizsgálatra és megbékéltem a szükségességével.

Előtte remekül tudtam azonosulni azzal a véleménnyel, ami szerint addig nincs baj, míg az orvos elé nem kerülök, mert ő úgyis talál valamit. Azt is sokszor hallottam, hogy csak akkor megyek dokihoz, ha visznek. Együtt is tudtam élni ezekkel a véleményekkel, de később olyasmivel szembesültem, amit gyűlölök. Leginkább azért, mert nehéz vele vitatkozni. Úgy hívják: statisztika.

Eszerint Magyarországon az orvosok évente hetvenezer daganatos megbetegedéssel szembesülnek. Ez talán nem tűnik nagy számnak, de ha ahhoz viszonyítok, hogy ez több, mint a szülővárosom teljes lakossága, akkor azért elgondolkodtató. Bár a prosztatavizsgálatnak nem túl jó a sajtója, ez valószínűleg nem hatja meg azokat, akiknél prosztatarákot diagnosztizálnak, márpedig ez a Nemzeti Rákregiszter adatai alapján 2014-ben és 2015-ben 3658 férfit érintett. Ez ma Magyarországon a leggyakoribb halálok a férfiak között.

Ezzel szemben határozottan jó hír, hogy a WHO, az Egészségügyi Világszervezet szerint a daganatos halálozások 40%-a megelőzhető, legalábbis a tudomány mai állása szerint. Ebből számomra az tűnik logikusnak, hogy az időben felismert probléma drasztikusan megnöveli a gyógyulás esélyét.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a magyar férfiak születéskor várható élettartama alig 60 év. Nekem még 17 évem van addig hátra, de a terveim ennél hosszabb távra szólnak. Azért szoktam le a dohányzásról, kezdtem el sportolni és vizsgáltatom meg magam rendszeresen, mert úgy döntöttem, hogy szeretném megérni a gyerekeim érettségijét. Azóta egyébként változtak a terveim: már szeretném megérni az unokáim érettségijét is.

Pásztor Máté
(a szerző újságíró és apa, aki tervbe vette, hogy sokáig él)